Egy baráti párral döntöttünk úgy, hogy nekivágunk a tavaszi szünetben egy jól megérdemelt kikapcsolódós-túrázós-városnézős tripnek. Az útvonal megtervezésében kivételesen szinte teljesen Lucára és Marcira támaszkodtunk, ami végső soron azt eredményezte, hogy nekünk még kevesebb gondunk volt.
Április 14. és 21. között került sor a felejthetetlen roadtripre, az alábbi megállókkal: Ljubjana–Bled-tó–Bohinj–Palmanova–Padova–Bologna–Velence–Trieszt.
Autóval vágtunk neki a nagy útnak, így alapos költségtervezgetés előzött meg minden előkészületet. Ez volt az első roadtripünk, de nem ért váratlanul a sok-sok tervezgetés (már csak abból kiindulva sem, hogy két igen erősen kontrollmániás csaj ült egy kocsiba.)
A nulladik napon a Balaton mellett aludtunk, hogy reggel frissen vágjunk neki az első etapnak. A mintegy nyolcnapos túra során számos kisebb-nagyobb próbatétel tépázta az idegeinket, itt jött máris az első: egy kisállat kárt okozott Marci autójában, így ablakmosó-folyadék nélkül kellett átvészelnünk a kirándulást. (Ami egyébként egészen jól jött volna akkor, amikor a szlovén autópályán 130-cal repesztettünk a zuhogó esőben. Vagyis gondolom, jól jött volna, mert én nem tudok vezetni, és a jóisten tudja, hogy mikor kell használni - gondolom, eső után nem árt néha lemosni.)
1. nap: Ljubjana
Szállást kicsit késve, de annál nagyobb szerencsével foglaltunk: a Tivoli Park tőszomszédságában, egy hangulatos indiai étterem fölött működő panzió-dormitory-ban, a Pansion Valentinben. Amit kerestünk: a belváros relatív közelsége és/vagy könnyű megközelíthetősége, őrzött és díjmentes parkoló - és ennyi. Nem számított sem a közös (egészen pontosan koedukált) fürdőszoba és a zsebkendőnyi szoba négyünknek - tudniillik olyan kemények voltunk, hogy egy két emeletes ágyas szobát foglaltunk. És milyen kaland volt! Számomra a zárható ajtó és a praktikus elhelyezkedés minden kényelmi szempontot felülír, így egyáltalán nem okoz(ott) gondot másokkal osztozni egy légtéren. Ha pedig az ember mindezt barátokkal teszi, akkor legrosszabb esetben is éjszakába nyúló borozgatásokba, beszélgetésekbe torkollik a közös hálószoba. Bármikor foglalnék ugyanilyen szobába, ugyanezzel a társasággal.
... És Ljubjana?
A szlovén fővárosban már jártam egyszer átutazóban, de igazán alaposan szemügyre venni a várost most először nyílt lehetőségem. Bájos és cuki, fél nap alatt bejárható, nincsen sok kötelező látnivaló, az életérzést viszont annál könnyebb elkapni.
A belváros tiszta volt és meglehetősen zsúfolt, egymás hegyén-hátán burjánztak a kávézók és éttermek. Itt ittuk az első Aperol Spritz-t is, amitől kellemesen berúgtunk elkábultunk.
A kötelezőt természetesen itt is hoztuk: a "sárkányos", a "lakatos" és a "tripla" hidak nem maradhattak ki, a Tivoli Park nappali fényben és a közvilágítás teljes hiányában is csodálatos, éééés ööö... hát Ljubjanában még egy vár van, ami konkrétan érdemes lehet a minden hájjal megkent turista figyelmére, de egyébként csak sétálgatni és nézelődni érdemes. Na meg enni.
... Mit kell enni Ljubjanában?
A legfigyelemreméltóbb a Paninoteka nevű étterem volt a Ljubjanica-folyó partján: itt volt lehetőségünk kipróbálni tipikus szlovén ételeket is. Én voltam a leggyávább: jércemellet ettem steakburgonyával. A többiek már bevállalósabbak voltak, cserébe volt, aki melléfogott a választott étellel: Dani egytálétele - legyen bármi is a neve - olyan volt, mint egy menzás húsos főzelék, Luca tányérján pedig volt egy érdekes elem, egyfajta kuszkuszföld, aminek egyszerre volt semmilyen és fojtós íze. A szlovénnak titulált kolbászféleség gusztusos volt és ízletes, de aki Békés megyéből származik, annak mindig a disznótoros marad az örök etalon.
2. nap: Bled-tó
Szűk egyórás szlovén autópályázgatást követően landoltunk a csodálatos Bled-tó mellett, hogy halált megvető bátorsággal körbe sétáljuk. Nagyon lógott az eső lába, de nem tágítottunk, néhány óra alatt ráérős tempóban végigértünk, útba ejtve a tóra néző várat is.
A szürke, esős-ködös időben nem volt olyan szikrázó a tó, de így is elbűvölt a környék, az erdőkből felszálló pára és a nehéz levegő.
A már említett kisebb próbatételek közül egy másik szintén ekkor tetőzött: Dani a Bled-tó mellett sétálgatva kényszerült az OTP Bank ügyintézőjével tárgyalni arról, hogy mikor válik használhatóvá a bankkártyája, tudniillik még belföldön, a Balatonon vettük észre, hogy nem tud fizetni vele. A pénzváltást elkerülendő, szerettünk volna a lehető legtöbb helyen kártyával fizetni, és roppant kínos volt, amikor a szállásra félretett készpénzhez kellett nyúlnunk. (Csak hogy fokozzam a negatív reklámot, a sztori vége panaszfelvétel lett, amelynek során a Bank kimaxolta a 30 munkanapos határidőt, majd jóváírt 4 napi kezelési költséget. Amit jogosan fizettünk teljesen fölöslegesen, de vannak bizonyos multicégek, ahol a "kötelezőn" túl más kompenzációban is részesül az ügyfél, ha a szolgáltatás nem teljesülése napokon keresztül kellemetlenséget okoz. Zárójel bezárva.)
... Vissza a Bled-tóhoz...
Állítólag érdemes több napszakban is megfigyelni a tavat, mert ezerféle arcot mutat, nekünk sajnos csak a szürke jutott, de így nagyon élveztük. Ráadásul bőven elég volt a Bled-tóból ez a bő félnapos kis látogatás. Azonban ha volt igazi csúcspontja a tavaszi tripünknek, az kétségtelenül nem ez a kis ékszerdoboz volt, hanem...
3. nap: Bohinj
Emberek!
Ha már beteszitek a lábatokat Szlovéniába, és mindenképpen szeretnétek a természet lágy ölén nagyokat kortyolni a finom vastag levegőből, akkor hagyjátok a Bled-tavat. Menjetek "eggyel bejjebb", és keressétek meg Bohinjt! Igazi tündérországban éreztem magam: kristálytiszta tó, vízesések és havas hegycsúcsok. Hihetetlen, hogy kis hazánktól egy köpésre ilyen csodálatos helyek vannak, és sajnos bizony nem ez az első számú turistacélpont. És milyen méltatlanul!
A következő viszontagság kifejezetten az én agyatlanságomnak volt köszönhető: a kedvenc hátizsákom egy bajoros beütésű étteremben hagytam, minden iratommal és személyes tárgyammal együtt. (A telefonom csak azért úszta meg, mert az le sem jött a kezemről, állandóan fényképeket gyártottam.) Később meglett a szemem fénye, úgyhogy azóta is együtt járjuk a világot, a Táskám és én <3
4-5. nap: Palmanova - Padova
Szlovéniát magunk mögött hagyva végül áteveztük olasz vizekre. Padovában volt szállásunk, a belváros közepén, a Casa City elnevezésű helyen (sajnos ezzel a névvel már nem találtam meg a Booking.com-on, pedig jó szívvel ajánlottam volna), ami egy hatalmas, háromszobás lakás volt két fürdőszobával, egészen korrektül felszerelt konyhával és egy hatalmas erkéllyel. A landlady sajnos egy megveszekedett mukkot sem beszélt angolul, de Marcinak hála megértettük egymást. Vicces volt később a város egy másik pontján újból látni a hölgyet.
Miután kihevertem a kezdeti sokkot, amit az olasz autópályán fizetendő pályahasználati díj okozott, rövid autózás után megérkeztünk Palmanovába, amiről még képet sem vagyok hajlandó posztolni, annyira csúnyácska város volt. Elismerem, hogy aki rákeres az interneten, nagyon kecsegtető képeket fog találni - egy kis erődítmény, árkokkal meg várfalakkal. De a falak egy jellegtelen, unalmas kisvárost rejtenek, semmi báj vagy ladolcevita, csak úgy ott van magányosan egy k*rva nagy tér meg egy piac kínai cuccokkal.
... Bezzeg Padova! Útitársaimhoz képest engem sokkal jobban elbűvölt a város, ahol a következő 3 éjszakát töltöttük. Tetszett a nyüzsgés, az Aperol Spritz, a Szent Antal katedrális, az Urak Tere... Na persze nem 3 napon keresztül, Padovából bőven elég szerintem 1-2 teljes nap. Mivel a szállásunk miatt mindig visszatértünk ide, esténként mindig kóboroltunk.
Bennem különös nyomott hagyott a World Trade Center Memorial, a nagy klasszikus Piazza della Frutta (az itt kipakolt friss idényzöldségek és -gyümölcsök kavalkádja újraélesztette a régmúltbeli hangulatot), valamint Lucáék ellátogattak a padovai botanikus kertbe is. Utóbbiba a belépő meglehetősen borsos és egy óránál többet nemigen lehet itt elidőzni - hacsak valami olyan megszállott, hogy fákkal szeretne beszélgetni.
6. nap: Bologna
A 'La Rossa' volt mind közül a legnagyobb csalódás, mert ehhez a városhoz fűződtek a legnagyobb várakozásaim, és a turistákkal teletömött tereken-utcákon kívül nem igazán fogott el semmilyen "jaj-de-jó-hogy-itt-vagyok"-érzés.
A várost vonattal közelítettük meg (Luca esetéből tanuljatok ti is: MINDIG csippantsátok le a pénztárnál vásárolt menetjegyet egy narancssárga izénél, különben nagyon megbüntet a kaller; a mi online bookolt jegyünk esetében erre nem volt szükség, csak a másnapi random utunkon tudtam meg, hogy Olaszországban is kötelező a jegyérvényesítés). A bolognai vasútállomástól a meglehetősen lepusztult és egysíkú egyetemi negyeden keresztül vezetett az utunk. Egyedül az okozott örömöt, hogy elmondhattam magamról, hogy láttam azt az egyetemet, ahová Dante Aligheri is járt az 1200-as(!) években.
A belvárosba megérkezve először is szemügyre vettük a két ikonikus (és nagyon ronda) tornyot, az Asinellit és a Garisendát, a Piazza Maggiorét és betértünk a Basilica di San Petronióba, majd megmásztunk egy tornyot, amely a bazilika mögötti téren volt, és amelynek a nevét sajnos kitartó kutatómunka és googlemapsezés után sem találtam meg. Félősöknek amúgy sem ajánlanám, mert egy felújítás alatt álló, igencsak rozoga kilátóról volt szó, és aláírattak velünk egy nyilatkozatot, amelyben vállaljuk önmagunkért a felelősséget, ha véletlenül összeomlana alattunk az egész kóceráj. Erre nem láttunk reális esélyt, így volt lehetőségünk felülről is megcsodálni a várost. (Itt jöttem rá, hogy milyen borzalmas narancssárgás-barnás-terrakottás az egész település.)
Végül elvesztünk a szépnek mondható kis utcákban, amelyek közöl a leghíresebb a Via Pescherie Vecchie (tehát valami halászos), itt fogyasztottuk el az első olasz tésztaételt, majd este itt költöttük el az észvesztő és abszolút díjnyertes sonkatálunkat is.
Hiúságból örülök, hogy volt szerencsém Bolognát is látni, de nem vágyom vissza oda. Olaszországban vannak ennél sokkal szebb városok és helyek, mint például...
7. nap: Velence
Korábban már jártam Velencében, és egy hirtelen ötlettől vezérelve pattantunk vonatra (az eredeti úticélunk San Marino lett volna - utólag sajnálom, hogy ilyen könnyen meggondoltuk magunkat, de persze Velencébe mindig jó visszatérni).
Semmilyen előzetes koncepciót nem álmodtunk meg, egyszerűen csak el akartunk veszni a kacskaringós utcákon. Imádom, hogy a város flottul ki van táblázva, hogy enyhe tengerszag van, és hogy algás az épületek alja.
Gondolom, mindenki fel tud kapásból sorolni négy-öt dolgot, amit Velencében érdemes megnézni. Plusz egy tipp: Luca kifigyelte, hogy a Fondaco dei Tedeschi néven futó, luxuscikkeket árusító épület tetején teljesen díjmentes kilátó, egészen pontosan terasz található, ahonnan kiváló képeket lehet lőni, velencei panorámával a háttérben.
Más egyéb trükk nem volt Velencében. Egész nap sétáltunk, bámészkodtunk, hűtőmágnesre vadásztunk és zabáltunk.
Ezt követően már nem volt más hátra, mint másnap összepakolni és korán reggel útnak indulni.
Mindenkinek érdemes egyszer-egyszer összefognia a barátaival és autós kirándulásra menni; szerencsénk volt, mert Lucáék tökéletes útitársak abban az értelemben, hogy annak ellenére is rácsodálkozzanak új dolgokra, hogy rengeteg helyen megfordultak már a világban, és elég tájékozottak ahhoz, hogy mindig mondjanak még egy újabb információt a helyről, ami az én figyelmem elkerülte. Remélem, lesz még szerencsénk veletek utazni, köszönet mindenért, gyerekik! <3
És tényleg külön műfaj az ételfotózás... és láthatóan nem az én műfajom. Mindenesetre ekkorra már rég kihűlt.
